Bad Trip és Deep Blue diplomamunkák werkfilmje
r.: Pálovics Emese, Pencz Patrik / 3'
Az installáció témája a magyar családokban jelenlévő generációs szakadékok és azok hatásainak bemutatása egy elhanyagolt gyerek, majd belőle lett fiatal, szerhasználó felnőtt szemszögéből, ahogy egyre mélyebbre kerülünk, mind a családi fészekben, mind a főszereplő tudatában.
A Deep Blue egy immerzív installáció, mely látogatóit egy konkrét, fizikai térbe invitálva mutatja be narratíváját. A néző egy üvegfalú lift utasaként tesz kirándulást a virtuális világban, egy funkcióvesztett épület szintjein, elhagyott terein az épület mélyének rejtett középpontja felé. A liminalitás, a kenopszia, illetve a funkcióvesztettség hármasára fókuszál, melyek lényegében körülírják az interneten megismerhető liminálesztétika fogalmát. A mű installatív jellege azt szolgálja, hogy ezek virtuálisan készült nem-helyek valóságos teret, valóságos térélményt alkossanak.
Pálovics Emese interjú
Miért ezt a történetet választottad, és miért az immerzív installáció formát?
Komoly problémának látom a mai fiatal felnőtt generáció helyzetét, mind a családon belül, mind a társadalomban. Olyan mély szakadékok húzódnak a világlátás és a felnőtté válással kapcsolatos tapasztalatok között, hogy ez gyakran a kommunikáció rovására megy. Az ilyen helyzetekben sokszor elszigeteltség érzése alakul ki, hiszen még ha meg is hallgatnak minket, a súrlódások miatt inkább kerüljük a nehéz témákat és konfliktusokat. Ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább az önismeretre helyezzük a hangsúlyt: hogyan befolyásolnak minket a múltbeli és jelenlegi életesemények, és hogyan hatnak a jövőnkre? A mi generációnk tudatosabban próbál megküzdeni a problémáival, ám ez rengeteg kihívással jár. Nemcsak a nagyobb traumákról van szó, hanem már az örökölt minták felismerése és tudatos kezelése is komoly feladatot jelent.
A Bad Trip történetével és narratívájával pontosan ezt a keresgélős folyamatot, az ezzel járó érzéseket szerettem volna bemutatni, olyan motívumokkal kiegészítve, amelyek káros megküzdési mechanizmusokat is felvillantanak. Célom volt megmutatni azokat az érzéseket, amelyek egy-egy múltbéli helyzetből erednek, és a mai napig szorongással tölthetnek el minket – mindezt úgy, hogy a néző felismerhesse, hogy ezek a helyzetek univerzálisak. A fő motivációm az volt, hogy ha egy hasonló történet új gondolatokat ébreszt a nézőben a saját tapasztalataival kapcsolatban, az talán beszélgetést indít el, és ezzel egy pozitív folyamatot generálhat, ami segíthet a téma tabujellegének oldásában.
Az immerzív formátum ötlete alkotótársammal, Faddi Biankával közösen született meg. Amikor meséltem neki a történetről, felvetette ezt a kicsit kísérletezős lehetőséget is, ami valóban nagyon jól illett a történet belső utazás jellegéhez. Az immerzív formátum lehetőséget adott arra, hogy újszerűen közelítsük meg a narratívát.
Magyarországon ez a fajta kultúrafogyasztási forma kevésbé elterjedt (habár a Bad Trip tervezése óta jóval több immerzív lehetőséggel találkozunk itthon is), ezért gyakrabban találkozunk olyan megoldásokkal, amelyek inkább turistacsalogatóak, és kevésbé veszik figyelembe az alkotói szempontokat. Mi most a kreatív és szakmai kihívást kerestük az immerzív történetmesélésben. Míg a dómformátumot az alkotók általában a tér kibővítésére használják, mi éppen ellenkezőleg, bezártuk a teret, ami egy teljesen más, intimebb élményt nyújtott a nézőknek.
Mi volt a legnagyobb kihívás a gyártás alatt?
A projekt kísérleti jellege. Mivel ez egy teljesen új terület volt számunkra, nem volt egy 100%-ban megbízható gyártási tervünk. A stábunk nagyon kicsi és családias volt: Faddi Bianka alkotótárs és projektmenedzser, Farkas Péter Györk sound designer, valamint én mint animációs rendező dolgoztunk együtt, ami igazán bensőséges, szerelemprojekt hangulatot teremtett a gyártás során. Az időbeli korlátok viszont – mivel az Intermezzo Fesztiválra időzítettük a premiert – és a kiszámíthatatlan helyzetek gyakran okoztak pánikot, hiszen egy ilyen kis csapatban senkit sem lehet nélkülözni. Saját részemről animátorként és rendezőként sok jelenetnél nem voltam biztos abban, hogy mi a legjobb megoldás a formátum és a vizuális nyelv szempontjából, így ezeket egyedül kellett kikísérleteznem. Ez azt is jelentette, hogy még ha szerettem volna, vagy ha az idő szorítása miatt muszáj lett volna, sem tudtam az animációs feladatokat másra bízni. Egyedül meganimálni egy filmet stresszes és kompromisszumokat igényel, de a végeredmény így vált egy igazán személyes és különleges projektté.
Melyik a kedvenc részed a projektből (vagy a gyártásból) és miért?
Az első vetítések az Intermezzo Fesztiválon, ahol épp annak a művészetkedvelő, fiatal felnőtt közönségnek mutathattuk be a filmet, akiknek készült. Hallani, hogy sokan a saját történeteiken keresztül kezdték el elemezni a Bad Trip üzenetét, és hogy valóban sikerült dekódolniuk az alkotást úgy, ahogy mi szerettük volna, hihetetlen sikerélmény volt. Az pedig, hogy három hónapon át heti pár órára "irodaként" használhattam a Magyar Zene Háza hangdómját, szintén hatalmas élmény volt.