FRISS
KAKAS

Miért ezt a történetet választottad, és miért az immerzív installáció formát?

Komoly problémának látom a mai fiatal felnőtt generáció helyzetét, mind a családon belül, mind a társadalomban. Olyan mély szakadékok húzódnak a világlátás és a felnőtté válással kapcsolatos tapasztalatok között, hogy ez gyakran a kommunikáció rovására megy. Az ilyen helyzetekben sokszor elszigeteltség érzése alakul ki, hiszen még ha meg is hallgatnak minket, a súrlódások miatt inkább kerüljük a nehéz témákat és konfliktusokat. Ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább az önismeretre helyezzük a hangsúlyt: hogyan befolyásolnak minket a múltbeli és jelenlegi életesemények, és hogyan hatnak a jövőnkre? A mi generációnk tudatosabban próbál megküzdeni a problémáival, ám ez rengeteg kihívással jár. Nemcsak a nagyobb traumákról van szó, hanem már az örökölt minták felismerése és tudatos kezelése is komoly feladatot jelent.

A Bad Trip történetével és narratívájával pontosan ezt a keresgélős folyamatot, az ezzel járó érzéseket szerettem volna bemutatni, olyan motívumokkal kiegészítve, amelyek káros megküzdési mechanizmusokat is felvillantanak. Célom volt megmutatni azokat az érzéseket, amelyek egy-egy múltbéli helyzetből erednek, és a mai napig szorongással tölthetnek el minket – mindezt úgy, hogy a néző felismerhesse, hogy ezek a helyzetek univerzálisak. A fő motivációm az volt, hogy ha egy hasonló történet új gondolatokat ébreszt a nézőben a saját tapasztalataival kapcsolatban, az talán beszélgetést indít el, és ezzel egy pozitív folyamatot generálhat, ami segíthet a téma tabujellegének oldásában.

Az immerzív formátum ötlete alkotótársammal, Faddi Biankával közösen született meg. Amikor meséltem neki a történetről, felvetette ezt a kicsit kísérletezős lehetőséget is, ami valóban nagyon jól illett a történet belső utazás jellegéhez. Az immerzív formátum lehetőséget adott arra, hogy újszerűen közelítsük meg a narratívát.

Magyarországon ez a fajta kultúrafogyasztási forma kevésbé elterjedt (habár a Bad Trip tervezése óta jóval több immerzív lehetőséggel találkozunk itthon is), ezért gyakrabban találkozunk olyan megoldásokkal, amelyek inkább turistacsalogatóak, és kevésbé veszik figyelembe az alkotói szempontokat. Mi most a kreatív és szakmai kihívást kerestük az immerzív történetmesélésben. Míg a dómformátumot az alkotók általában a tér kibővítésére használják, mi éppen ellenkezőleg, bezártuk a teret, ami egy teljesen más, intimebb élményt nyújtott a nézőknek.

Mi volt a legnagyobb kihívás a gyártás alatt?

A projekt kísérleti jellege. Mivel ez egy teljesen új terület volt számunkra, nem volt egy 100%-ban megbízható gyártási tervünk. A stábunk nagyon kicsi és családias volt: Faddi Bianka alkotótárs és projektmenedzser, Farkas Péter Györk sound designer, valamint én mint animációs rendező dolgoztunk együtt, ami igazán bensőséges, szerelemprojekt hangulatot teremtett a gyártás során. Az időbeli korlátok viszont – mivel az Intermezzo Fesztiválra időzítettük a premiert – és a kiszámíthatatlan helyzetek gyakran okoztak pánikot, hiszen egy ilyen kis csapatban senkit sem lehet nélkülözni. Saját részemről animátorként és rendezőként sok jelenetnél nem voltam biztos abban, hogy mi a legjobb megoldás a formátum és a vizuális nyelv szempontjából, így ezeket egyedül kellett kikísérleteznem. Ez azt is jelentette, hogy még ha szerettem volna, vagy ha az idő szorítása miatt muszáj lett volna, sem tudtam az animációs feladatokat másra bízni. Egyedül meganimálni egy filmet stresszes és kompromisszumokat igényel, de a végeredmény így vált egy igazán személyes és különleges projektté.

Melyik a kedvenc részed a projektből (vagy a gyártásból) és miért?

Az első vetítések az Intermezzo Fesztiválon, ahol épp annak a művészetkedvelő, fiatal felnőtt közönségnek mutathattuk be a filmet, akiknek készült. Hallani, hogy sokan a saját történeteiken keresztül kezdték el elemezni a Bad Trip üzenetét, és hogy valóban sikerült dekódolniuk az alkotást úgy, ahogy mi szerettük volna, hihetetlen sikerélmény volt. Az pedig, hogy három hónapon át heti pár órára "irodaként" használhattam a Magyar Zene Háza hangdómját, szintén hatalmas élmény volt.

Miért érdekelt ez a téma, és miért a videójáték formát választottad hozzá?

A történet sok éve kezdett megfogalmazódni bennem. Azt kérdeztem magamtól, hogy melyek azok a témák, amik engem és másokat is foglalkoztatnak. Így jutottam el a fanatizmushoz, a terrorizmushoz, a környezetvédelemhez, a spiritualizmushoz. A globális témák mellett szerettem volna egy személyes szűrőt is alkalmazni, így jött a család története.

Először egy sorozat, majd rövidfilm, aztán egész estés film volt a cél, végül videójáték lett belőle. Örülök neki, hiszen a játék immerzívebb, mint egy film, ez pedig ennél a történetnél nagyon hasznos.

Mi volt a legnagyobb kihívás a gyártás alatt?

A legnagyobb kihívás egyértelműen az volt, hogy korábban nem ismertem a játékipart, fogalmam sem volt mivel jár egy játékot elkészíteni. Amennyire szórakoztató és felfrissülést jelentő, annyira nehéz is, mert rengeteg döntést kell meghozni. Olyan döntéseket, amikben még képzetlen voltam. Klasszikus videójátékokkal játszottam, úgyhogy ilyen szempontból valamennyi tapasztalatom volt.

Másik nehézség az volt, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni ezt a rövid teasert, az egész játéknak meg kellett lennie. Mindent úgy kellett fejleszteni, hogy az majd egy 4 órás játékidőben is megállja a helyét. Miután egy filmnek indult, ezért megvolt a teljes forgatókönyv, de nehéz volt a nagy egész és a pici teaser között ugrálni.

Hogyan tovább a projekttel?

A projektet jelenleg a MOME inkubációs programjában fejlesztjük tovább, ugyanazzal a csapattal, akikkel eddig is dolgoztam. Aztán szeretnénk megkeresni kiadókat, de ez még hosszú folyamat. Sok minden pénz és idő kérdése.

Lesz pozitív végkifejlet?

Nem. [nevet] A sztori nagyon személyesen indul a család lesz fókuszban, a végére pedig egy globális filozófiai jelleget fog kapni. Az a célom, hogy kérdőjel maradjon a játékos fejében.

Miért ezt a témát választottad?

Moll Zoltánnal az egyik kreatív írás óránkon kaptunk egy idézetet, amire kitaláltunk egy-egy történetet. Sok sztorit írtunk abban a félévben, de ezt szerettem meg a legjobban és ezzel is mentem is tovább. Nagyon sokat változott az eredeti ötlethez képest a film, de sikerült úgy alakítanom és olyan dolgokat belevinnem az aktuális érdeklődésemből, hogy végül szívesen foglalkoztam vele diplomafilmként is. A történet mellett a színeknek is kialakítottam a dramaturgiáját, figyeltem, hogy melyik jelenettel milyen hatást szeretnék elérni és így párosítottam hozzájuk egy-egy palettát.

A gyártás alatt mi volt számodra kihívás?

Grafikusként végeztem az alapszakon, nem tanultam animációt a mesterképzés előtt és még filmekben sem dolgoztam. A filmkészítés menetét, felépítését, a különböző fázisokat a gyártás közben tanultam és értettem meg igazán. Hatalmas segítség volt ebben Andrasev Nadja gyártásvezető és Teleki Kitti animációs supervisor.

Van kedvenc részed a filmből, vagy a gyártás folyamatából?

Több olyan emberrel is együtt dolgoztam a filmen, akiket nagyon szeretek és régóta felnézek rájuk. Nagy élmény volt az is, amikor visszakaptam az első jelenetet készen, kifestve, pont úgy, ahogy elképzeltem, vagy a későbbieket akár még jobban is. A filmből talán a múzeumos és a gépes részt szeretem a legjobban.

Miért ezt a történetet filmesítetted meg?

Valójában ez nem egy szokványos történet, mert kísérletezve alkottam meg, folyamatosan építve. Nem volt animatik és előzetesen kidolgozott tervek, inkább azzal szerettem volna játszani, hogy milyen lesz egy film, ha csak áramlanak a különféle szimbólumok és tudattartalmak egy bizonyos témakörben. Vezethet-e valamerre, vagy vetíthet-e előre olyan tartalmakat, amik segítenek az embernek a gyógyulásban. Az én esetemben például összeszedni a szétszóródott lelki darabokat eggyé. Mindezek mellett a nézőnek is szerettem volna valamit nyújtani, vizuálisan stimulálni.

Mi volt a legnagyobb kihívás a gyártás alatt?

Talán az, hogy mivel egyedül csináltam, nagyon sok idő volt. Lelkesen készítettem, sokat segített az alkotási folyamat, de folyton azt éreztem, hogy nincs elég időm és bárcsak csinálhatnám még tovább.

Melyik a kedvenc részed a filmből és miért?

Mindig változik melyik a kedvenc részem, de most a fa gyökerei jutnak eszembe, amit nagyon részletesen rajzoltam meg, bogarak és egy pókháló is megjelenik benne. Mostanában szeretem a pókokat, tetszik ez a gyökerekkel teli, földalatti birodalom (a filmben ez csak egy pár másodperces rész). A film vége is tetszik, mert egy folyamat végét is jelenti, egy felszabadulást, ott állt össze minden. Az utóbbi években nagyon fontossá vált számomra a madár szimbólum. Sokáig féltem a repüléstől, a terápiámon pedig a repülés és a madár szimbólumon keresztül sok minden kiderült az akkori élethelyzetemmel kapcsolatos problémáiról. Ez a szimbólum számomra az önállósodást is jelenti, és bár még úgy érzem, vannak előttem lépések, mégis megérte elindulni ezen az úton.

Miért ezt a történetet filmesítetted meg?

Abból indultam ki, hogy valamilyen horror-sci-fi témájú filmet szeretnék készíteni, legyen benne egy fejlett kultúrájú civilizáció és egy alacsonyabb, fejletlenebb, az ő szembenállásuk lenne a középpontban. Inspirációgyűjtéshez a Redditet használtam, ahol több novellát találtam a témában. Mindenféle helyről csipegettem az ötleteket és így hoztam létre a film sztoriját. Megnéztem hozzá Netflixes és más dokumentumsorozatokat is, de inkább szimbólumkeresés céljából.

Mi volt a legnagyobb kihívás a gyártás során?

A legnagyobb kihívás mindenképpen az volt, hogy ezt a kb. 13 percet határidőn belül megcsináljuk. Már az elején éreztem, hogy ezt a történetet nem fogom tudni röviden elmesélni, végül kirajzolódott a teljes hossza is. Korábban már dolgoztam együtt másokkal csapatban, csak olyan felállásban, mint a mostani, tehát mint rendező, ez volt az első alkalom. Illetve ilyen hosszúságú projektem sem volt ezelőtt. Úgy kellett kitalálnom a különböző munkafázisokat, hogy gyárthatóak legyenek és ki is tudjam adni másoknak.

A látvánnyal kapcsolatban az volt az ötletem, hogy megidézzük a kicsit pixeles Playstation horror játékokat. Ezeknek az esztétikája nagyon jól passzol a horrorhoz. A szemcsésségtől, a roncsolt grafikától titokzatosabb, furcsább lesz az egész, ami hozzáad a parafaktorhoz.

Mi a filmből a kedvenc részed?

A legkedvesebb rész számomra az a szekvencia, amikor a történet vége felé 2D rajzanimációs lesz a látvány. Ez igazából a film feloldozása: amikor a főszereplő végigmegy ezen a szörnyűségekkel teli úton, majd végül a lélekmezőbe kerül, eggyé válik a világmindenséggel. Ez a rész jól oldja a filmben végig lévő feszültséget is.

Miért ezt a történetet filmesítetted meg?

Pár éve kezdtem el meseterápiával foglalkozni. Akkor találkoztam a Farkasokkal futó asszonyok című könyvben a Vaszilisza című orosz népmesével, utána pedig egy női meseterápiás csoportban került elő, ahol komolyabban is foglalkoztunk vele. Azt éreztem, hogy dolgom van ezzel a mesével. A mesterszak első félévében az egyik feladat az volt, hogy készítsünk adaptációt irodalmi mű alapján, én pedig ezt választottam. Akkor még csak animatikot kellett csinálni, de meggyőztek, hogy folytassam és ez legyen a diplomamunkám. A mesének csak a magja maradt meg, a történetet teljesen átírtam.

Ritkán találkozni olyan történetekkel, amikor a boszorkány jó szereplő.

Részben ez is volt a célom, mert a boszorkányokban érzek egy hatalmas ősi erőt és bölcsességet. Nagyon érdekelt hogyan lehet megmutatni ebben a boszorkányokat úgy, hogy ártó szándék helyett segítenek. A szakdolgozatomat is erről írtam: A boszorkányok segítő szerepe a női beavatás mesékben. Ebben a filmben a kislány rengeteget tanul a boszorkánytól és ez fordítva is igaz.

A filmed egy festményanimáció. Ez a technika nagy kihívást jelentett?

Az egész film festve van, sokat teszteltünk hozzá különböző alapanyagokat. A háttereket végül markerpapírra festettem olajfestékkel, amitől nem lesz hullámos és szép áttetszőséget ad neki. Ezt megvilágítottuk alulról, és életre kelt a kép. A karaktereket sima átvilágított üveglapra festettem és Kádár Melindával az utómunka során tettük a hátterekre.

Mindenki óva intett ettől a technikától, de nagyon szerettem csinálni. A legnagyobb kihívás inkább az volt számomra, hogy türelmes legyek. A film témája az elfogadás, a türelem, az empátia, nekem pedig éppen a technika által kellett megtanulnom ezeket. Digitális technikával bármikor vissza lehet vonni egy hibás lépést, de itt ha elfelejtettem lefotózni egy képet, akkor újra kellett festeni, és még sorolhatnám. A gyártás alatt folyamatosan tanultam a türelmet, és hogy lehet hibázni. Egyáltalán nem égtem ki a film készítése során, nekem jól esett, hogy ott volt az anyagok illata, hogy meg tudtam érinteni, amivel dolgoztam. Nem feltétlenül szeretek fluid mozgásokat animálni, ezért technikailag rá is játszottam a darabos, nyers mozgatásra. A filmnek naivabb esztétikája van, tele van esetlenségekkel, de talán ez adja a hangulatát is.

Mi a kedvenc részed a filmből?

A film egy-egy részlete nagyon meg tud mosolyogtatni, például milyen aranyos sokszor a boszorkány. Nagyon szeretem a víz alatti jeleneteket is. Szerintem a tudattalanomból jött az, hogy a vízben egy magzati állapotot látunk és végül az újjászületésig jutunk. Ezt én is a jelenetet látva kapcsoltam csak össze.

Miért ezt a történetet választottad?

Nagyon erős a kíváncsiságom a párkapcsolati dinamika és az instabil szerelem iránt. Mikor elkezdtem írni a forgatókönyvet, volt egy általános elképzelésem a karakterekről és az eseményekről, amelyeket ábrázolni akartam, de a végleges történet a gyártás során bontakozott ki, amit nagyban befolyásoltak a családomban történtek.

Mi volt a legnagyobb kihívás a gyártás során?

Egyrészt technikai problémák, ugyanis a gyártás során HD-ről 4K-ra váltottam, másrészt nem tudtam hogyan fejezzem be a filmet. Ezt a döntést pedig a gyártás végéig halogattam. Azt tudtam, hogy a két szereplő konfrontációjával szeretném zárni a filmet, valamint azt szerettem volna, ha a befejezés nyitott marad.

Ezért leírtam sok különböző befejezést, amik közül sokáig tartott eldöntenem, hogy melyik a megfelelő. Az segített a végső döntés meghozatalában, hogy a gyártás közben szünetet tartottam, elkezdtem szabadon rajzolni, ami végül egy repülő zoknihoz vezetett.

Melyik a kedvenc részed a filmből, vagy a gyártásból?

Az első vázlatok készítése alatt éreztem magam a legjobban. Ekkor próbáltam meg a fejemben lévő ötleteket vizuális formába önteni. Általában a gyártás eleje és a vége a kedvenc részem, mert tele van izgalommal és nem tudom hova fog kifutni a projekt, a hónapokig tartó kemény munka és a kész film láttán pedig nagyon jó érzés elégedettnek lenni.

Mivel a filmet digitálisan készítettem, nagyon jó volt néha szünetet tartani és újra papírhoz nyúlni, változtatni a forgatókönyvön vagy a látványon. Ezért hiszek abban, hogy ez a váltogatás rendkívül hasznos kreativitás szempontjából.

Miért ezt a sztorit és a klipformát választottad?

Nincs igazán története a klipnek, de van egy folyamatosan épülő mitikum a fejemben. Az egész aköré épül, hogy milyen élmény felnőni az interneten. Elsősorban személyes tapasztalásokból akartam kiindulni, párhuzamot vonni a körülöttem lévő és a digitális világ között. Egy digitális karakter szemszögén keresztül mutatom be, hogy számára csak addig érzékelhető a valós, fizikai világ, ameddig a saját érzékelése engedi, a digitális világ pedig egy végtelennek tűnő dolog.

Mi volt a legnagyobb kihívás a gyártás során?

Egyrészt az idő, másrészt hogy olyan dolgokba vágtam bele, amivel azelőtt még nem foglalkoztam, gyártás közben tanultam meg négy új szoftvert hozzá. Ez volt a legnagyobb kihívás, de a legnagyobb fun is.

Akkor nem adtad ki másnak, hanem egyedül készítetted az egész klipet?

A vizuális részét csak én, de a zenét két barátom, Nényei Zsigmond és Csötönyi Corvin (vokálok) készítette. De még nincs befejezve a film, nem tudok úgy tekinteni rá, hogy kész van, ami azért sok helyen látszik is. De ennyi fért bele a félévbe, most egy kicsit elteszem a fiókba.

Melyik a kedvenc részed a filmből?

A barlangos részt volt a legjobb csinálni, mert olyan volt, mintha terráriumot építenék. Innen-onnan összeszedegetek sziklákat és növényeket, amiket kompozícióba rakok, egy mikrobiomot alkotva.

Miért ezt a történetet választottad?

Eddig tanulóként voltam jelen a művészet világában, most lépek be hivatalosan a munka világába. Reflektálni szerettem volna arra, hogy hol tartok, milyen most az alkotáshoz való viszonyom. A filmforgatáson keresztül be tudtam mutatni, hogy mik azok a dolgok és érzések, amik belülről mozgatnak, és ezeknek milyen az interakciója a külső tényezőkkel. Nagyon izgalmas volt, sok új meglátással gazdagodtam a folyamat közben.

A filmben van egy pont, amikor kikerül a rendező irányítása alól a sztori. Nálad is ez jellemző, hogy egy ponton túl a történet magától fejlődik, önálló életre kel?

Mindig törekszem arra, hogy laza struktúra legyen, amin belül intuitívan lehet alkotni, a dolgok maguktól kibontakozhatnak és kelhetnek életre. Sokszor előfordult, hogy annyira belemerültem az alkotásba, hogy elfelejtettem enni is. Ezt a megszállottságot kellett összeegyeztetnem egy rendszerrel: hogyan osztom be a napokat, a munkát, a fázisokat, amik egymásra épülnek. A művészekről él egy olyan kép a társadalmi megítélésben, hogy megszállottak, semmi más nem érdekli őket, és ha valaki ennek szeretne eleget tenni annak érdekében, hogy komolyan vegyék alkotóként, az egy ponton túl fizikai destrukcióba tud torkollni, teljesen fel tudja őrölni az ember testét. Ezt az ellentmondást szerettem volna megjeleníteni a filmben is, mint a folyamat elkerülhetetlen része, ha valaki életvitelszerűen foglalkozik ezzel.

A film egyszerre emlékeztetett az animék világára, a francia képregényekre, és még a 80-as évek szintipopja is benne volt.

Ezek mind nagyon inspirálnak. Valamilyen formában mindig visszatérek hozzájuk, ezért szerettem volna, ha ezek a személyes elemek is bekerülnek a látványba. A magyar oldalról nagyon hatással van rám a Habfürdő is, mert Kovásznai György karakterábrázolása rendkívül izgalmas benne: a vonalakkal való játék, a rugalmas, folyamatosan változó karakterek.

Olyan látványra törekedtem, amiben egyrészt alkalmazni tudom a figurák rugalmasságát és mozgalmasságát, de ezzel együtt egy realisztikusabb gesztikulálást és arcmimikát is szerettem volna használni. Vissza szerettem volna hozni a 80-90-es évek animéinek gondolatvilágát. Ehhez sokat merítettem Peter Chung Aeon Flux című animációjából és Koike Takesi munkáiból.

Miért ezt a történetet választottad?

A film nagyon személyes történeten alapul. 12 évig ritmikus gimnasztikáztam, a karrieremet a magyar nemzeti válogatott keret tagjaként fejeztem be. Rengeteg pozitív és nagyon hasznos tapasztalatot szereztem a sportnak köszönhetően. Viszont van egy olyan vonulata is az ott megélt élményeimnek, amiről szerettem volna diskurzust indítani ezzel a filmmel.

Bár a projekt saját élményeimből indul ki, fontos szempont volt, hogy mások számára is átérezhető élményt nyújtson. Ennek érdekében interjúkat készítettem sportolókkal, szakemberekkel, és filmelméleti kutatást végeztem. Számomra a sportkarrieremben a fő problémát az edzők által generált stressz és túlzott kontroll jelentette. Úgy gondolom – és erre vannak sportpszichológiai kutatások is –, hogy sokkal eredményesebbek lehetnének a sportolók, ha olyan közegben tudnának dolgozni, ahol nem kell rettegniük attól, hogy mi történik, ha valamit elrontanak. Azaz olyan közegben, ahol az alapvető kiindulási pont az, hogy az edző és a sportoló együtt dolgozva a legjobbat szeretné nyújtani a közös cél érdekében.

Az animáció és a ritmus nagyon szépen összefonódik a filmedben, a lihegések és a végtagok ropogtatása zenévé válik.

Az edzők részéről volt egy mondás, hogy a csapatnak annyira együtt kell dolgoznia, hogy még a szívüknek is egyszerre kell vernie. Ezt az összhangot szerettem volna megjeleníteni egy kis groteszk humorral: látjuk a szép sportolók gyönyörű mozgását, és közben halljuk azt, amit versenyszituációban nem: hogy mennyire túl van használva a testük, ropognak az ízületeik, kattog minden. Emellett látjuk azt is, hogy ez számukra teljesen normális. Fontos, hogy élsportolóként az ember elfogadja, hogy a teste valamennyire elhasználódik, ez a versenysport velejárója. A probléma ott kezdődik, amikor az összhang megtörik azáltal, hogy az edző a csapat ritmusát erőszakkal alakítja a sajátjához.

Volt olyan, ami nem fért bele a filmbe?

Nagyon szerettem volna az evészavarról beszélni, ami szintén egy kontrollkérdés, és sajnos nagyon meghatározó ebben a sportágban. Versenyidőszakban ugyanis folyamatos testsúlymérések vannak, ami mentálisan rendkívül megterhelő. Volt egy olyan forgatókönyv, amiben a főszereplő egy egyszemélyes lázadás során elkezd nyilvánosan enni, hogy ezáltal visszavegye a kontrollt. De a visszajelzések alapján a sportági sajátosságok mélyebb ismerete nélkül ez nehezen volt érthető.